
Nem erőszak…
Napok, sőt, hetek óta bűntudatom van, mert nincs új tartalom az oldalamon, se itt, se a Facebookon. Pedig millió gondolat és téma kavarog bennem, jönnek sorra az ötletek, aztán valahogy nem akaródzik leülnöm és papírra/monitorra vetni őket.
Azt mondják, az embernek arra van ideje, amire szakít.
Valószínűleg van benne igazság, én például rendszeresen szakítok időt a családomra, a barátnős beszélgetésekre, a mesefoglalkozásaimra, az olvasós előadásokra, a főzésre, járok bevásárolni, sportolni, fodrászhoz, időnként még takarítok is. 😉 A helyzet az, hogy ezek egyike sem igényel különösebb erőfeszítést a részemről (na jó, talán az utolsó), nem kell erőszakkal „kiszakítani” az időt hozzájuk, mert az valahogy magától megteremtődik. Egyébként a tervezéssel se lenne problémám, hajlamos vagyok arra, hogy a listáimról is listát írjak (hopp, egy újabb témaötlet), látnotok kéne a családi naptárunkat!
Ez a bizonyos kötelező „tartalomgyártás” mégis mindig ösztönös ellenérzést kelt bennem… olyan sok helyen kell jelen lennem a teljes valómban, testestől-lelkestől, hogy az online jelenlétre valóban kevés időm marad. Vagy keveset szakítok rá, ha úgy nézzük.
Érdekes módon az olvasással sosem voltam így.
Valamelyik nap egy Fb-csoportban arról érdeklődött valaki, milyen tippekkel, trükkökkel tudná rendszeresíteni az olvasást az életében. Mert van, hogy naponta olvas, de legtöbbször elmarad ez a jó kis program, és akár hetek is eltelnek anélkül, hogy könyvet venne a kezébe. Jöttek sorban a jótanácsok, például, hogy legyen az esti rituálé része, vagy vigyen magával egy-egy vékonyabb kötetet a villamosra, de valljuk be őszintén, kicsi a valószínűsége annak, hogy ezek az ötletek még sosem jutottak az illető eszébe saját magától is.
Én nem hiszem, hogy az olvasás a tervezhető dolgok közé tartozna (legalábbis annak, akit már nem szorítanak határidők közé az iskolai kötelező olvasmányok), nem olyasmi, amire erővel kell vagy lehet kényszeríteni magunkat.
Az olvasás akkor válik feltöltő, inspiráló, vagy akár önfejlesztő hobbivá, ha a könyv, mint egyfajta mágnes, természetes módon vonzza magához az olvasóját. Ha találunk egy olyan történetet, ami megragad bennünket, akkor időt is fogunk találni arra, hogy „csak még egy fejezetet” elolvassunk belőle.
Pont ezért a fent említett kérdést is máshonnan kéne megközelíteni: milyen stílusú könyv esne jól most, mi foglalkoztat és mire érzem késznek magam?
Ami engem illet, van olyan, amikor úgy összejönnek a dolgok, vagy annyira leszívnak a hétköznapok, hogy nem Szabó Magda regényeiért nyúlok a polcon, hanem egy egyszerű ponyváért. Olyankor romantikus regényt olvasok, és egyáltalán nem bánom, hogy ezek az ellenszenv-vonzalom-krízis-happy end tengelyen mozognak, de jöhet egy izgalmas krimi is, csak ne túl sok erőszakkal, és persze, muszáj, hogy elkapják a végén a tettest.
Amikor a gyerekeim még kicsik voltak, és a monoton-szép babás időszak lassan csordogáló hétköznapjait éltük, képtelen lettem volna szépirodalmat olvasni. Bár kicsit aggasztott a felszínes ízlésem, idővel valahogy el tudtam engedni a magas irodalom iránti sznobizmusomat, és ugyanezt tudom javasolni mindenkinek.
Bátran kísérletezzünk a különböző műfajokkal, de ne akarjuk megerőszakolni magunkat.
Vannak olyan témák, stílusok, amik majd egy másik élethelyzetünkben fognak megtalálni minket. Bizonyos könyvekhez le kell lassulni, rá kell érni, ízlelgetni kell, mint egy jó bort, mert rohanva, izzadva, erőltetve nem fog életre kelni bennünk a történet.
Őszintén szólva kétlem, hogy az online tartalomgyártás is ebbe a kategóriába esne, de ki tudja, adok neki egy esélyt. Továbbra sem ígérek napi rendszerességű posztokat, és tökéletesen szerkesztettek sem lesznek (a Canvához egyelőre meglehetősen felszínes és komolytalan viszony fűz), de igyekszem úgy tekinteni erre, mint egy-egy nehezebbnek érzett könyvre anno: most ennyi fér bele, később talán változik ez is. Addig pedig posztolás helyett kicsit többet olvasok.
Most épp Szabó Magda Pilátusát. 😊
Mesélj, hogy meséljen!
Szülőnek és gyereknek egyaránt fontos, hogy megtalálják az utat a tartalmas beszélgetésekhez. Van
erre egy évszázadok óta jól bevált recept: a mesélés.
Amikor mesét mondunk vagy olvasunk a gyerekünknek, nem egyszerűen elmesélünk egy történetet,
hanem lehetőséget adunk neki arra, hogy ő is elképzelje, megfogalmazza és elmondja a sajátját.